Nehéz kicsit a tegnapról írnom. Már percek óta ülök a gép előtt és nézem a monitort gondolataimba merülve. Valamiért a tegnapi előadás katarzist okozott bennem. Huszadjára láttam, el lehet mondani, hogy kívülről-belülről ismerem már a darabot, ismerem a színészek rezdüléseit, az első versből tudom már, hogyan fog zajlani az egész, viccesebbre veszik vagy éppen komolyabbra, könnyedre vagy nagyon súlyosra. Tegnap olyan volt, mint egy vallomás. Valahonnan mélyről jött. Azt éreztem, hogy nehéz vinni a terheket. Persze, minden megoldható, ha van valakid, akire számíthatsz, és ha van Isten.

A telt házas előadás utáni beszélgetés is telt házas volt szerencsére. Szerencsére, mert szép gondolatokat hallhattunk Miklya Luzsányi Mónikától, Szabó T. Annától, Oberfrank Páltól és Csépányi Gábortól. A házasság terhéről, ami csak annyira teher, ahogyan a várandós nőt is terhesnek mondjuk, Isten igenéről a házaspárokra és a darab előadásról előadásra való megújulásáról beszélgettünk. Végül megtudhattuk, kinek mit adott a darab. Én ezúton szeretnék kérni minden kedves olvasót és résztvevőt, hogy ő is ossza meg velünk az este élményeit. Mit okozott benne a darab, mikor hazament, megsimogatta, megölelte-e szeretteit? Néhány mondatban vagy többen - szívesen olvasnánk.

Az estéről ezúttal nem készítettem fényképeket, mivel profi fotós is jelen volt. Remélem, engem is megtalálnak a fotók, és akkor közkinccsé teszem őket.